Nem hagyható figyelmen kívül a közönség, az értelmező közösség véleménye. Egyes vélemények szerint alkotó és közönsége nagyjából egy idős. Ez a különválás pedig már az írás vagy az olvasás megjelenése előtt megkezdődött. Mindenki egyúttal önmaga közönsége is. Azt is mondhatnánk, hogy az idillikus csendet a szóbeliség megjelenése okozta. Abban a pillanatban, hogy feltűntek a színen, az átlagnál bölcsebb, műveltebb tagjai a közönségnek, átalakult az értelmezés struktúrája. Gondoljunk az isteni kinyilatkoztatások hirdetőire vagy a vándor énekesekre, akik új nézőpontokat jelenítettek meg. Ebből a valamelyest kikényszerített helyzetből, azon csoportok mutatták meg a kiutat, akik az írásbeliség megjelenésével, a könyvnyomtatás felfedezésének köszönhetően megadták a lehetőséget a szubjektív értelmezésre. A beavatott írástudó csoportok kiszélesítésével a hozzáférés igénye egyre nőtt. Kialakult egy elit irodalom, és egy olyan, ami jobban közelített az egyes individuumokhoz, így az olvasóközönség tekintélyes hányadának lételemévé vált.

Ez az elkülönítés ugyanígy a filmben is jelen van, mert a kultúra jelentősen képviselteti magát az egyén életének minden területén. Főként az értelmezés és nézőpont meghatározásának esetében.

A TV szerepe Ceausescu diktatúrájának

 Megdöntésében

„Legalább két lehetőségünk van arra, hogy a világ felé forduljunk. Az egyik a képen, a másik a lineáris íráson keresztül vezet. Az ember eredetileg el volt merülve környezetében. De most, amikor a Homo Sapiens Sapiens megjelent, hátralépett egyet, ahogy Heidegger mondja „ein Schritt zurück", és onnan, egy szubjektív távolságból próbálta meg a körülményeit szemlélni. És az eredmény egy kép volt. Most pedig a kép a világot jelenetté alakítja át mint a színházban. SCENE, -jelenet, SZÍNPAD. A képen keresztül a világnak színpadi, jelenetszerű karaktere, jellege lett. Megmutatkozik a kontextus. Amit Wittgenstein „Sachverhalté"-nek, vagy Heidegger „Verhaltnisse", „Bezüge"-nek nevez. A képzeleten keresztül látott világ a kontextus, amelyben a dolgok összefüggnek egymással. Ez mágikus jellegzetesség. Minden kép mágikusan fel van töltve. És az első képek, pl.: amit Lascaux-ban csináltak, azzal a szándékkal készültek, hogy eligazítsák az embereket a világban. Például azzal a szándékkal, hogy megmutassák, hogyan kell antilopokra és lovakra vadászni. És amikor az emberek szembesültek ezekkel a képekkel, rituális happeningeket csináltak. És azután mentek vadászni az állatokra. Ezért teljességgel lehetetlen a képet a mágián kívül szemlélni. Ezért beszéltem a tegnapi rövid kis hozzászólásomban a woodoo-ról. Minden képben van egy woodoo-karakter. Mint már említettem tehát, a képnek van egy olyan célja, hogy kívülről eligazítsa az embereket abban a világban, amelyikbe belekerültek. A kép számomra azonban lehetőség is arra, hogy kilépjek a világból és azt kívülrôl szemléljem. Így ezek bizonyos értelemben térképek. De közvetítők is egyben, „mediációk", vagy ahogyan itt mondják „médiák", mely a latin nyelv használatának egy barbár módja. Tehát ezek közvetítők, médiumok. A világot jelentik, közvetítik, de ezáltal el is rejtik. Ez minden közvetítő belső dialektikája. Azok számára, akik beszélnek németül, ez teljesen világossá fog válni, mert németül ezt úgy mondják: Bildern verstellen was sie vorstellen. Sie stellen sich vor das was sie vorstellen sollen. Tehát ez a belső dialektika felelős azért a tényért, hogy a képek elrejtik a világot, ez az oka egy nagyon mély elidegenedésnek. A képeket az emberek arra szánták, hogy eligazítsa őket a világban, de amikor nagyon erősek lesznek, az emberek a saját, világban szerzett tapasztalataikat használják fel arra, hogy eligazítsa őket a képekben. A kép konkrét valósággá válik és a világ csak ürügy lesz. Így tehát a képzeleti és a tapasztalati világ kapcsolatának inverzióját a próféták bálványimádásnak nevezik. Ez az oka annak, amiért Platón a köztársaságban be akarta tiltani a művészeteket és a képeket. A képek köztársaság-ellenesek. Antipolitikusak. A kép célja ezen a szinten az, hogy elrejtse, mi is történik.” /Vilém Flusser: A TV szerepe a román forradalomban/

A fenti idézet és az előadás további részeinek fényében Farocki filmje éppen ennek az esemény és történés közötti elkülönülésnek a szemléltetésére törekszik. Ahogy Flusser mondja, a „történés és az esemény között az a különbség, hogy a történés a véletlen, esetlegesség eredménye.” Ezek alapján a romániai akciósorozat események sorozatának tekinthető, melyet a kamera lencséje realizált több millió ember számára.

Egy akkora országban, mint Románia; egy olyan lokálisan történő, mégis globális jelentőséggel bíró esemény, mint ami történt; megfoghatóvá kell, hogy váljon. Ennek eszköze volt a kamera, mely a nézők milliói számára – térbeli, vagy időbeli távolságuk okán – nem a valós események közvetítőjeként szolgál, hanem magát a valóságot testesíti meg. Bátorítást és hitet ad az embereknek, melyben Farocki filmje a szándékoltság szándékát és megnyilvánulási formáit mutatja. Erre veszek most 4 példát a filmből.

Az első a TV épületének „köznép által való” elfoglalása. Ez egy olyan jelenet, melyben az előkészületi események mellett megjelenik a színpadiasság érzete is. A néző már itt a „páholy- effektus” hatása alá kerül. Bevonódik a film eseményeibe, mégis érezhető egy attól való távolság megtartása; egy szándékolt elidegenítés. Röviden: a „hős” megjelenik, maga mellé állítja a „gonosz” irányítása alatt álló jelentős szereplőket, és a nézőtől vár támogatást, buzdítást.

Ennek a színpadiasságnak a folytatásaként elemezhető a „forradalmárok” sajtótájékoztatója is, melyben tudósítanak a már elért eredményekről, s vázolják a még hátralévő teendőket. Mindezt oly módon teszik explicitté, hogy a néző jóindulatának elnyerése érdekében számos – az érzelmekre ható – érvet sorakoztatnak fel. Itt persze nem egy fondorlatos gaztevő álszent mesterkedéseiről van szó, hanem arról, hogy egy megrendítő és komoly következményekkel járó eseményt próbálnak relevánsan megragadhatóvá tenni.

A harmadik példa egybeköthető a negyedikkel, abból a szempontból, hogy mindkettő esetében a TV-re fókuszáló embercsoportot mutat a külső kamera.

Ennél a harmadik példánál azt láthatjuk, ahogy bemondják a TV-ben a diktátor hatalmának hivatalos megdöntését, s Ceausescu kivégzését. A nézők egy pillanatra hezitálnak, mert nem merik elhinni az elhangzottak információtartalmát. Az öröm és a tudatosulás majd csak akkor következik be, amikor az egyetlen beavatott kamera ráközelít a diktátor és felesége holttestére, s felismerhetővé, realisztikussá teszi az elhangzottakat.

A negyedik példa szintén egy szobában látható. A TV-képernyője a beavatott kamera által látott eseményeket mutatja, amelyeket az eseményen kívüliek a TV képernyőjére irányított kamerák hadával próbálnak megörökíteni, sokszorosítani. Itt is egy kettős távlatiságról beszélhetünk. Először is meghatározhatatlanul nagy a távolság a TV előtt ülők, s az utcán történő események között. Másodszor ezt a távolságot mélyíti az, hogy a jelenvalóságot csupán egyetlen kamera közvetíti, aminek viszont az lehet a következménye, hogy erősen töredezetté, „felvonásszerűvé” teszi a képeket, s így a vizualizált valóságot is.

Mindezek alapján Farocki a különböző vágások, ismétlések, betoldások és kommentárok segítségével egy olyan értelmezési keret lehetőségét kínálja, melyben nem játszik szerepet a közvetítés igazságértékének  megkérdőjelezhetősége.

Akárcsak egy színházi darab, vagy egy film esetében; itt is önmagában realizálódik az események láncolata. A nézőnek nincs felkínált lehetősége a belehelyezkedésre, és a történelmi, térbeli távolság leküzdésére. A befogadó ezért elfoglalja helyét a székében, s azt tartja valósnak, amit lát. Figyelembe véve ezen események történelmi jelentőségét, az előadás végén ugyanúgy „kielégül” a néző, mint bármelyik másik képi befogadás esetén, csak itt a fikció elveszíti létjogosultságát.

Az pedig, azt gondolom Fusserl előadásának tartalma alapján is belátható, hogy az idő előrehaladtával a távolság egyre csak nő, s a közvetítőközegek egymásra épülése és folyamatos átértékelődése révén egy idő után újra megfogalmazódhat a befogadóban a fikcionalitás lehetősége.